– Emeld magasabbra, ez így nem jó! – utasította Fred Larát a hotel halljában. Lara éppen egy nagyon szép de nagyon nagy képet akart felrakni a portásfülke falára. Egy létrán állt, minden hosszát kihasználva, de még így sem tudta a Fred által kívánt magasságokba emelni a festményt.

– Akármit teszek, nem tudom feltenni oda, ahová kívánja Felséged. – engedte le a karját a lány és nézett Fredre vidáman. Fred elkeseredetten nézett vissza rá.

– Nem akarom ezzel megvárni a fiúkat. Tutira nem szeretnék ott látni, de ha látják, hogy mennyit güriztünk vele akkor talán nem bántják.

– Vagy mivel olyan magasra tettük lusták lesznek levenni. – nevetett Lara és a képre nézett. Nagyon kellemes csendélet volt, életteli színekkel de nem giccsesen, kutyákkal, macskákkal és néhány emberrel. Jó választás volt Fred részéről, neki nagyon tetszett, de a “fiúk” valóban nem bizots, hogy élvezték volna.

            Felsóhajtott és úgy döntött, ha törik ha szakad felteszi Frednek oda, ahonnan már tényleg lusták lesznek levenni.

            Sikerült, Fred üdvrivalgásban tört ki.

– Fantasztikus, köszönöm!

– Igazán nincs mit. – mondta Lara és mellé állva ő is szemlélni kezdte a falat új díszével. – Egész jó lett.

– Tudom, hisz én szereztem.    

            Összenevettek. Nagyon jó barátságba kerültek, és ennek Lara is és Fred is nagyon örült. Egyezett az ízlésük zenében, könyvekben, sokat beszélgettek, vihorásztak. A Hyperionban gyakran uralkodó komor hangulatot ők vidították fel, sokszor még Connort is képesek voltak megnevettetni.

            Nyílt a kapu és Angel, Gunn és Connor lépett be rajta. Egész jó kedvük volt, nagyon impozánsra sikeredett bevonulást hoztak össze fegyvereikkel a kezükben és elszánt arcukkal.

– Na? Hogy ment? – kérdezte Fred várakozón.

– Remekül. – felelte Gunn. – Minden ment mint a karikacsapás.

– Szóval nem sokat beszélgettetek vele. – szögezte le Lara Angel arcát nézve. A férfi mosolyogva nézett vissza rá és csóválta a fejét.

– Most nagyot tévedsz. Igenis beszélgettünk. Nem öltünk.

– Pedig biztosan nagyon nehéz volt megállnod. – vetette oda Connor, de Angel már nagyon hozzászokott az ilyen beszólásokhoz. Elmosolyodott, és nem is válaszolt.

            Imádta a fiát, és a parazitás eset óta azt is tudta, hogy megtörhető a jég, amivel körbevette magát. Eldöntötte, hogy meg is teszi. Egyszer talán mindent el tud neki mondani, ami valójában történt a nevelőapjával, ami valójában történt vele, Angellel az elmúlt 200 évben. El tudja majd mondani, mert Connor meg akarja majd hallgatni. De addig még rengeteg ilyen megjegyzést kell meghallgatnia.

            Helyére rakta a fegyverét, aztán Lara elé állt.

– Miért mosolyogsz így? – kérdezte a lány gyanakodva. – Nem szeretem, ha így vigyorogsz, olyankor valami jár a fejedben.

– Azon gondolkodtam, hogyan szedjem le minél előbb azt a giccses képet a falról.

            Lara is a festmény felé fordult, félrebillentette a fejét és alapos tanulmányozásába kezdett.

– Nem giccses, ez nem igaz! És ha bántani mered, velem gyűlik meg a bajod.

            Angel mellé lépett és igyekezett szintén erőteljesen a képet figyelni.

– Szerintem szörnyen fest ott.

– De miért? – fakadt ki Fred is kétségbeesetten. – Szerintem nagyon szép.

– De nem ide való. – mondta Angel. Csak Lara vette észre rajta, hogy már rég megbékélt a kép ottlétével, csak ugratta őket. Mosolyogva nézett el a képről a férfi jóképű arcára, amit Angel azonnal észrevett. Cinkosan összemosolyogtak míg Fred hosszas ecsetelésébe kezdett annak, hogy az a kép miért jó ott, ahol van.

– Kicsim, nem veszed észre, hogy csak  idegesít? – lépett barátnője mellé Gunn. – Angel nem bántja majd a képedet.

            Fred az állítást ellenőrzendő Angelre nézett, aki csak széttárta a karját.

– Szégyelld magad, hagytad hogy aggódjak!

– Egy kis aggodalom jót tesz a szívnek.

– Na ez egy nagy ostobaság. – mondta Lara. – Az segíti elő leginkább az érelmeszesedést és a különböző szilárd képződmények képződését a vérben.

– Orvos vagy? – kérdezte Angel.

– Nem, de ezt mindenki tudja. Talán csak a vámpírok nem.

– Valamit mondanom kellett neki hogy megnyugtassam.

– És ezt találtad az összes közül a legmegnyugtatóbbnak?

– Ezt.

– Elég gyér lehet a fantáziád.

– Jól van, nyertél! – kacagott fel Angel és átölelte legújabb embere vállát. – Megszokhattam volna, hogy veled nem lehet vitázni.

– Nem vagy elég tanulékony. – húzott még egy utolsót a húron a lány, aztán azonban témát váltott. – Hoztatok nekem újságot?

– Persze. – felelte Gunn és elővett egy összetekert napilapot a zsebéből. – Te vagy az első, aki ma értesül  a tegnap megesett összes történésről.

– Egyenesen a nyomdából hoztuk. – kontrázott Angel is büszkén. – És a fickó akitől vettük azt mondta, hogy ha legközelebb is szüksége van annak a gyönyörű hölgynek olvasnivalóra, csak menjünk hozzá bátran.

            Lara elvette az újságot és széthajtogatta.

– Szóval ezzel vettétek rá, hogy a szabályzattal dacolva kiadja nektek?

– Mi okosak vagyunk, tudjuk mit és mikor kell tenni. – húzta ki magát Gunn.

            Na ezen a lányok felhördültek, aztán gúnyosan nevettek. A férfiak már éppen tiltakozni kezdtek volna a méltatlan bánásmód ellen, amikor nyílt az ajtó. Mindannyian meglepve néztek fel, hisz elég késő volt már. Ki jár erre ilyenkor?

            Virginia volt az. Angel azonnal megismerte vörös, göndör haját, csinos alakját, helyes arcát amin azonban most mély aggodalomráncok szántottak végig. Igen, ez ő, Wesley exbarátnője.

– Virginia? – esett le az álla. – Mit keresel te itt?

            A nő meg sem állt, határozottan sietett le a rövid lépcsőn és ment eléjük.

– Sziasztok! Nagy baj van.

– Micsoda? – kérdezte tettrekészen Gunn. – Mi történt?

– Felhívtam, mert hallottam mi történt. – hadarta Virginia. – Kissé ugyan megkésett az információ 3 hónappal, de ez most mindegy. Felhívtam, hogy megkérdezzem hogy van. Fölvette, de olyan gyanúsan viselkedett, hogy…azonnal éreztem hogy valami nem stimmel. Kérdezgetni kezdtem: Wesley bajban vagy? Erre ő: igen, persze, különben nem mondanám. Angel, Wesleyvel van valami!!!

            Angel megdermedt. Arca vidámsága lefagyott, teste megfeszült, még sóhajtott is egyet. A többiek azonnal tudták, hogy ez nem sok jót jelent.

– Mikor hívtad? – kérdezte Fred aggódva.

– Egy órája. Azonnal jöttem, hogy minél előbb tehessetek valamit.

            Várakozón, követelőn nézett végig a csapaton. Angel teljesen érzelemmentes volt, Fred tőle várta a reakcióját, Gunn nem nézett a szemébe, Connor egyelőre nagyon nem volt képben. Lara azonban annál inkább. Fogta az újságját és leült vele a kanapéra olvasni. Na nem mintha nem érdekelte volna, mi lesz a beszélgetés kimenetele, de ő ebbe nem szólhatott bele.

– Ennyi? – fakadt ki Virginia dühösen, Angelt nézve. – Ennyi az összes reakciód? Nem sül le a pofádról a bőr?

– Ki az a Wesley? – kérdezte Connor. Hangja valószínűleg megindított minden érzelmet apjában, mert dühösen kifakadt.

– Róla nem beszélt az apád? Őt kihagyta a sztorijából? Mit gondolsz hogy kerültél hozzá? Úgy védtelek, hogy senki idegen nem férhetett hozád! Senki idegen! Wesley azonban…a barátom volt. Azt hittem, a legjobb. Erre egy szép napon kisétált az ajtón: veled!!! Elvitt tőlem!

– Jót akart! – kiáltotta Fred magánkívül a dühtől és az aggodalomtól. – Wesley a legjobb barátod volt, soha nem akart neked ártani!

– Akkor miért vitte el a fiamat?

– Mert félrevezették! Az ég szerelmére, annyiszor elmondtuk! Tudod, hogy történt minden, tudod hogy miért tette! Hogy lehetsz ilyen önfejű?

– Ha a legjobb barátom volt, mint állítottad, hogy hihette el rólam, hogy bántani tudnám Connort? Hogy hihette?

– Hát ahogy viselkedtél abban az időben, én is és mindannyian elhittük volna! Még te is! Azért adtad oda neki! Azért engedted hogy elvigye, mert féltetted őt!

– Megbíztam benne úgy, mint még soha senkiben, Fred! – váltott eggyel nyugodtabb hangnemre Angel és próbálta uralni feltörő kétségbeesését. Mi ez az érzés? Miért jön most? – Azt a kincset bíztam rá, aminél semmit nem szerettem jobban ezen a világon, és ő visszaélt ezzel.

– A kincsed vagyok? – lehelte elhűlten Connor. Angelnek csak most jutott eszébe, hogy ő is jelen van. Felnézett a fiára, aki mintha ezt most hallotta volna először. Megenyhült a tekintete a teljesen bizonytalan arc láttán, a kétségbeesés kicsit tompult benne. Válaszolni akart, de Virginia dühös hangja nem hagyta.

– Képmutató vagy, Angel! A legképmutatóbb lény vagy a világon! A helyedben szégyellném magam! Ez a lány, akit sosem láttam ezelőtt jobban aggódik érte, mint te valaha is aggódtál.

– Ezzel nem tudsz rám hatni.

– Ez a Wesley ember? – kérdezte Connor kissé magához térve.

– Igen. Figyelő volt Buffy mellett. – felelte Gunn.

– Akkor meg van oldva: megyünk és segítünk.

– Szó sem lehet róla! – mondta nagyon de nagyon határozottan Angel. Szavaira senki nem számított, még az elvileg újságjában elmerülő Lara is megrántotta a szemöldökét. Síri csönd nehezedett rájuk, a légy zümmögést, sőt, még ha a felháborodásnak lett volna hangja, azt is hallani lehetett volna.

– Ne tedd ezt Angel! – kérte Fred sírással küszködve. – Most megadatott a lehetőség, hogy rendbehozd amit elrontottál.

– Nem én voltam az, aki bármit is elrontott. Nem mehettek, mert veszélyes és kész!

– Ez nem kifogás! Ugyan mennyi veszélyen megyünk át nap mint nap? – szólt közbe Connor is. – Démonok után futkározunk, nem igaz? Akkor mit számít ez az egy alkalom?

– Wesley nem éri meg az életed kockáztatását!

            Virginia erre teljesen kiakadt.

– Undorodom tőled! Féreg vagy Angel! – bár nem látszott rajta, az ifjú nő arcvonásai és hangsúlya nagyonis hatottak Angelre. – Látod, ezért bánik így veled az élet! Ezért kell annyit szenvedned! Én elmegyek és segítek Wesleynek! – ezzel kirohant.

            Connor, Fred és Gunn szemrehányó tekinteteket vetettek főnökükre, de követni nem merték Virginiát. Frednek kibuggyantak a könnyei, aminek következtében hevesen kirohant a hallból, Gunn csak annyival később követte, hogy Angel még láthassa mennyire dühös rá, Connor pedig megint azzal az undorodó “vámpír vagy, semmi több” arccal loholt utánuk. Csak Lara maradt és Angel, ezen előbbi továbbra is olvasta az újságot.

            Angel most úgy érezte, igazi szörnyetegként viselkedett. Nem akarta ezt, nagyon nem, de valami a szíve mélyén ezt parancsolta neki. Nem tehetett róla, de nem tudott megbocsátani. Ha minden rendben lesz majd egyszer, akkor talán tud majd a férfira gondolni, de most még korai. És hogy elengedje a fiát annak a férfinak a megmentésére, aki elvette tőle, azt pláne nem tudta megtenni. Gunnékat is féltette természetesen, egyre jobban kedvelte őket, de a fia az mégiscsak a fia. És vissza tudná tartani, ha Fredék elmennének? Kizárt dolog.

            Felsóhajtott és Larára nézett. Teljesen kifejezéstelen volt az arca, kényelmesen törökülésben élvezte a sorokat. Vajon mire gondol most? Hallotta egyáltalán a veszekedést? Miért nem szólt bele? Azon kapta magát, hogy érdekli Lara véleménye. Abban bízott ő meg tudná szabadítani a lelkiismeretfurdalásától, ha alaposan megmossa a fejét. Szép lassan odasétált és kétségbeesetten leült mellé.

– Miért nem osztasz ki? Csak bátran, eggyel több ma már semmi.

            Lara felnézett rá, kutatóan összehúzott szemöldökkel.

– Nem osztalak ki, mert nem kérdezted a véleményemet.

– Csak akkor nyílvánítasz véleményt, ha kérdezlek?

– Nem vetted még észre?

            Így jobban belegondolva valóban így volt.

– Érdekes, de ez eddig fel sem tűnt. Na ki vele! Minden szavadra figyelek.

– Elfogultan ítéltél, egy nőt veszélybe és kétségbeesésbe hajszoltál, Ferdről, Gunnról és a fiadról nem is beszélve. De nem ez itt a baj.

– Hát mi?

– Te. Te vagy a baj. A tetteidről csak magadnak tartozol elszámolással. Kérdem én: el tudsz számolni most ezzel?     

            Angel hátradőlt a támlára és maga elé bámulva gondolkozott.

– Jobb lenne ha leszúrnál.

– Ó igen, tudom. Ezért jöttél ide, nem igaz? Ezért kérdezted meg. Pedig igazán tudhattad volna, hogy tőlem sosem azt kapod amit vársz.

– Nem bírok el ezzel a kérdéssel, Lara! Nem bírok el! – arcát a kezébe temette és megdörzsölte, mintha ezzel meg tudná szabadítani magát a kínoktól. – Olyan dolgokon mentem keresztül, amiken nem kellett volna, ha ő nincs.

            Lara felnevetett, vidáman. Angel megrökönyödve engedte le a kezeit és próbálta meg kitalálni, ezt most minek köszönheti.

– Angel, 245 éves vagy és néha mégis úgy viselkedsz mint egy gyerek. – egész közel hajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett és így folytatta. – Nem mondhatja meg neked senki, hogy mit tegyél, abból a korból már kinőttél. Senki, érted? Cordelia sem. Tudom, hogy azt kívánod bárcsak itt lenne. De ha itt is lenne nem tehetne mást mint hogy melletted áll bárhogy döntesz.

– Gondolod mellettem állna?

– Igen. Ő és én nagyon különbözünk egymástól, így ő melletted állna.

            Angel felkapta a fejét.

– Miért te nem?

– Minden tettemnek oka van, tudod. Egy okot mondj, amiért támogatnom kéne téged abban hogy ne segíts Wesley-nek! Annak, aki tulajdonképpen kihozott téged a tenger fenekéről.

– Furcsa hogy nem akarsz rábeszélni.

– Nem bizony, de azért éreztettem veled, mi lenne a helyes. – mosolygott rá Lara melegen. – Legalábbis a lelked szempontjából.

– Nem tudok vele találkozni, Lara! Nem vagyok rá képes!!!

– Nagyon sok mindent nem értesz ugye?

– Mire gondolsz?

– Nem érted a fél életed, nem érted mi miért történik veled, nem érted mi a jó az életedben és mi a rossz. Nem csodálom, ha össze vagy zavarodva. De azért nem gondolod, hogy ebből már ki kéne lépned?

            A férfi csöndben maradt egy ideig, csak elmerült a mély, kék szemekben. Nyíltan, kedvesen nézett rá annak ellenére, hogy nem értett vele egyet.

– De igen, gondolom.

– Akkor mi akadályoz meg benne?

– Talán az életkorom.

            Na ez nevetést csikart elő mindkettőjükből.

– Jó ég, Angel, még a végén kiderül, hogy humorod is van!

– Köszönöm, nagyon kedves vagy.

– Tudom.

            Angel ekkor elnézett a lány feje felett és elsápadt. Lara követte a tekintetét és ő is egyszerre pattant fel a férfival. A látvány azonban nem akart elmúlni, valóban bejött Fred és valóban fegyvert fogott a nyugodt Connor lábára.

– Fred??? – hitetlenkedett Angel. – Mit csinálsz?

– Elmegyünk. – jelentette ki a lány kissé idegesen. – De tudtuk, hogy nem engednél el minket. Úgyhogy meg vagy fenyegetve.

– Connorral?

– Vele. – bólintott nagyot Fred.

– Csak nem gondolod, hogy elhiszem hogy képes lennél belelőni?

            Fred összerezzent és válaszolt volna, de erre Connor kivette a kezéből a fegyvert és magára fogta.

– Így már jó? Elhiszed?

            Így már elhitte. Kinézte a fiából, hogy lábon lövi saját magát azért, hogy elérje amit akar. Mint ahogy ő is megtette volna.

– Ez őrültség! – próbálta lebeszélni Angel szívdobogva – illetve dobogott volna ha lett volna. – Tegyétek le a fegyvert és beszéljük meg!

– Ezúttal nem, öreg! – csóválta a fejét Gunn. – Elmegyünk és nem akadályozhat meg minket senki.

– Úgyis utánatok megyek.

– Erre is megvan a tervünk. – mondta Connor. – Emiatt ne aggódj!

– Lara velünk jössz? – címezte szavait Fred egyenesen a lánynak, aki komolyan nézett vissza rá.

– Nem Fred. Angellel maradok.

            Angel meglepődött, de most nem akart ezzel foglalkozni. Connort figyelte minden szemsejtjével hogy elvehesse tőle a pisztolyt amint tudja.

– Jól van, végülis jobb így. – mondta Fred idegesen, de nem azért mert nem tart velük legújabb barátnője. Gyűlölte az egész tervet, gyűlölte hogy az általa úgy szeretett és tisztelt férfit fenyegetnie kell. De nem volt más választása. – Legalább lesz itt valaki Angellel is. Nem szívesen hagynám egyedül.

            Gunn elővett egy kötelet a háta mögül és Angel mögé állt.