Emberek vagyunk...


Emberek vagyunk és állatok,
érzéktelen távlatok.

Néha nem különbek a vámpíroknál,
s tragikus álommásnál.

Csalódni természetes,
s mi több ösztönszerű az emberekben.

S merthogy csalódtam az emberekben,
bánatom szívesebben sírom ki a sötétéség oldalának.

Tipró kín és gyötrelem,
vad hajsza szívemben!

Tán a sötétség bugyraival egyenlő az ember?
Talán igen, talán nem.

Szeretni kell,
szeretni jó.

De ,hogy tegye az EMBER ezt,
ha ellensége az érzelem.

Egy idő után próbálkozni fájdalom,
mert nem vesznek számba a barátok.

Fájdalom már nem érződik,
mert a kín elköltözik.

Mélyen magadba zárod,
és elő sose ásod!

Aztmondják ez nem múlandó,
és egy idő után húsbavágó.

De néha a bűnnel egybemosódva
a kínt elmossa.

Ilyen lettem én is,egy emberi roncs,
Mit a hosszú percek s órák kínja lassan teljesen elront.

Remény sugár néha van,
néha teljesen elrohan.

Van, hogy felgyúl a lámpa fénye,
de van, hogy sötétben marcangol a kínzó kétely.

Én azzal zárom soraimat,
hogy fejtsétek meg szavaimat!