Fred nagyon elszontyolodva nézett ki az előtérbe. A hotel olyan üres volt és csöndes, hogy ijesztő volt még az ő számára is, csak valami szomorú karcoló hang hallattszott. Connor ült a körkanapén, szomorúan, és hideg tekintettel meredve a karóra, amit a kezében tartott és hegyezett.

– Ez nem jó így. – sóhajtotta elkenődve a lány, mire a háta mögött elmélyülten számítógépező Gunn felnézett rá.

– Túl sokat nézed őt, Fred! Elszomorít téged, és ez engem is.

– Tudom. De ha egyszer úgy sajnálom! Végre együtt lehetett volna az apjával, erre ő szőrén szálán eltűnik. Van ennél borzasztóbb dolog?

            Gunn elmosolyodott és felállt kedvese mellé. Ő is Connort kezdte nézni, mintha próbálna belelátni a fejébe.

– A borzasztó az, hogy nem tudunk neki segíteni. Ezt neki kell lerendeznie magában.

– Szívesen átvenném a fájdalma egy részét.

– De hát neked is fáj a hiánya!

            Fred még jobban elszomorodott, elfordította fejét a fiúról.

– Persze hogy fáj. És Cordelia? Vele vajon mi van?

            Gunn kedvesen átölelte, mintha ezzel meg tudná nyugtatni. Ez persze nem volt olyan könnyű, Fred mindigis magára vette barátai fájdalmát, és éppen ezért lehetett szeretni. Olyan kis törékeny volt, olyan nyílt és kedves, hogy alaposan félteni kellett.

            Connor azonban nem gondolt most rájuk. Nézte a karót, nézte a kést, amivel már rég olyan hegyesre élezte a fadarabot, amilyen még sosem volt, és kattogott az agya. Emlékezett. Egyfolytában emlékezett, nem volt mása csak az emlékei. Jelen? Jövő? Kizárt hogy legyen. Neki csak az volt, a múlt. Az oly boldog múlt. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy idejött, azóta hogy megölték az apját, azóta hogy a tenger fenekére süllyesztette az apját… És a kettő nem ugyanaz a személy. Pedig ennek csak két hónapja.

            Abbahagyta a hegyezést, és letörten dőlt hátra a támlára. Már megint itt tart. Angelnél. A vámpírnál. Mit érezhet most?

            Fred látta, ahogy megmozdul, és a furcsa arckifejezés döntést érlelt benne. Elengedte Gunnt és elindult a fiú felé, pedig fogalma sem volt róla, mit fog mondani. Mindig ez volt. Odament hozzá, próbált vele kommunikálni, de nem ment. Connor nagyon szófukar srác volt, ő pedig mindig magából csinált hülyét az ilyen próbálkozásokkal. De mégis mindig megpróbálta.

            Abban a pillanatban ahogy kilépett a portásszobából, kivágódott az ajtó. A trió felnézett, bízván abban, hogy talán egy ügyfél az ami elvonja a figyelmet keserű tehetetlenségükről. Egy fiatal nő volt az, egy idősebb férfival. Nagyon szép, de kissé alacsony lány volt, nagyon szikár termettel, a férfi magas volt, hosszú bőrkabátban, festett szőke hajjal és valami olyan tekintettel, ami megijesztette Fredet. Pedig még fogalma sem volt róla, kik azok.

            Buffy és Spike egyszerre lépve, félelmetesen határozottan nyomultak be a hallba. Gunn is előjött a furcsa párosra, nem tetszettek neki a látogatók.

– Helló! Segíthetünk valamiben? – kérdezte nem túl barátságosan.

            Buffy megállt, Spike pedig mellette. Érdeklődve nézett körbe-körbe, míg a lány a bennlévőket tanulmányozta. Dühös volt. Írtózatosan dühös volt, aki ismerte, az látta a szemén. Csakhogy itt senki sem ismerte.

            Tekintete megakadt Connoron. Mintha nem is hallotta volna a kérdést, vagy legalábbis nem akarta volna hallani, a srác felé indult. Connor kissé fészkelődve nézett rá vissza, nem tetszett neki a lány tekintete, ahogy ilyen kemény tekintettel mustrálta.

– Egyáltalán nem hasonlítasz rá. – mondta Buffy folytott hangon mikor elé ért. – Semmiben sem. A szemed, a szád, az orrod…mintha semmi sem lenne benned belőle.

            Connor ezt már nyílt támadásnak vette. Nem igazán értette, mit akar ez a lány, de nem akarta megvárni. Feltűnés nélkül megszorította a karót a kezében és várta, hogy közelebb érjen hozzá.

– Ő a legjóképűbb férfi, akit valaha is láttam. – folytatta Buffy kekeckedve, végig kívül maradva Connor hatáskörén. –  Gyönyörű szemek, ritkán villanó de elbűvölő mosoly, érzéki ajkak és nagyon de nagyon finom bőr. – jelentőségteljesen elhallgatott, most egyenesen Connor szemébe nézett.

– Ha nem haragszol, erre senki nem kíváncsi, kislány. – kezdett bedurvulni Gunn. – Úgyhogy mehetsz is.

– Vajon milyen most a bőre? – tette fel a kérdést Buffy továbbra is magas ívből nem foglalkozva Gunnal. Connort kiverte a hideg veríték. Ez a lány tudja!! Tudja mit tett!

            Nem tétovázott, lendítette a karót, hogy leszúrja. Dehát akármilyen ügyes volt, Buffyt nem tudta legyőzni. Mintha a pillanat tört része alatt történt volna, máris olyan fájdalom hasított a kezébe, amilyet sosem érzett. Lenézett rá, és sápadtan kellett tudomásul vennie hogy egy karó áll ki a tenyeréből, amit a jó ég tudja hogy, de a lány juttatott bele. Ömlött belőle a vér.

            Gunn és Fred ugrott, hogy Buffynak essenek. A lány azonban fordult kettőt erősen használva a lábait, és még a jól edzett és gyors reflexekkel rendelkező Gunn is repült a szoba túlvégébe. Buffy ezután Connor mellé pattant, aki a fájdalomból csak most tért magához. Védekezni akart, de nem tudott, Buffy nagyon magabiztosan tartotta és már nem akarta bántani. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolta.

            Egy székre lökte, és kihúzta a kezéből a karót. A fiú felüvöltött és még mindig nem feladva a harcot ütni akart, de Buffy elkapta a kezét.

– Hagyjuk ezt, kisfiú! Erősebb, okosabb és gyorsabb vagyok mint te, teljesen fölöslegesen próbálkozol.

            Hátracsavarta a karját, elővett bőrkabátkája zsebéből egy kötelet és lerögzítette a háttámlához. Ha csak megmoccant, máris minden izma elszakadt.

– És most beszélgetni fogunk.

            Gunn és Fred felállt és tiltakozva rohantak Buffy felé.

– Takarodj innen, mielőtt bedühödök! – ordította magából kikelve a férfi. Buffy miután meggyőződött róla, hogy Connor nem fog elmenni, ránézett és biccentett.

– Még én sem engedtem szabadjára a dühömet. El tudod képzelni, mi lesz itt akkor?

– Nagyon keménynek hiszed magad ugye?

            Erre már Spike válaszolt. Nekidőlt a lépcső korlátjának és hanyagul keresztbetette karjait a mellkasán.

– Mert az is, kisfiú! Csak figyelj!

– Ki a fene vagy te? – hisztériázott Connor dühödten. Ha a tekintetével ölni tudott volna, talán lett volna esélye ebben a helyzetben.

– Buffy vagyok, a vámpírvadász. Te pedig Connor. Ugye? Vagy fatálisat tévedtem?

            Gunn és Fred ledöbbenten húzódtak egymás mellé. Buffy? Hogy kerül ő ide? És miért bántja Connort?

– Buffy?? – csodálkozott Gunn.

– Remélem tudod, ki vagyok és nem kell magyarázkodnom.

– Nem. Illetve…mit művelsz itt?

            Buffy Connorra nézett.

– Kiszedem Angel drága fiából a hollétét.

– A hollétét? Mi ez az egész??

– Ő bizony tud róla. Jól titkolja, de tud róla. Mi több, ő juttatta oda. Elmeséled nekem a pontos helyét?

            Gunn rémülten nézett Connorra. A fiú tehetetlenül nézett vissza rá.

– Miről beszél Buffy, Connor?

– Hazudik! Össze-vissza beszél!

– Elsüllyesztette Angelt az óceánban. Kedves mi? – gúnyosan rátámaszkodott a szék karfájára és mélyen a fiú szemébe nézett. – Egy áruló gyermek. Kellett ez Angelnek?

– Ő árult el engem!

– Nem érdekel, mi volt köztetek! Nem érdekel, mit hiszel, nem érdekel mit vélsz tudni! – már kiabált. – Csak Angel érdekel! Csak ő! Te nekem senkim sem vagy! Ha nem mondod el 5 perc múlva hol találom meg pontosan, bajok lesznek. Nagy bajok!

– Meg akarsz ölni? – kacagott Connor. – Te? Egy vadász?

– Nem, dehogy! – nevetett Buffy és a háta mögé mutatott. – Ő itt egy vámpír. Spike. Ismerős a neve? – Gunnak igen. Felsóhajtott és a vámpírra nézett. – Ő Angel unokája. Sok mindent el tud intézni, amit én nem. És ő még élvezné is. Ért hozzá, mit kell veled tennie. Nyögd ki, hol van Angel, és eltűnünk az életedből.

– Sosem találjátok meg! – ordított Connor tiszta erőből. – Csak azt kapta, amit megérdemelt!

            Buffy elhátrált, Spike azonban széles mosollyal indult meg a fiú felé.

Nem kellett hozzáérnie, Connor feladta amint meglátta a vámpír arcát. Buffy egész egyszerűen meghallgatta az instrukciókat Angel koordinátáit illetően, aztán hátat fordított és megindult kifelé. Spike szó nélkül követte.

            Csak odakinn szólaltak meg megint.

– Hogy akarsz kimenni a vízre? – kérdezte Spike és bepattant egy kocsiba, ami a járda mellett parkolt.

– Még nem tudom. – felelte a lány határozottan. – De meg fogom oldani.

– Buffy…

– Tudom, Spike. Ne aggódj!

– Mit gondolsz mit akartam mondani?

– A lényeg, hogy tudom. Most Angel a fontos.

            Spike felsóhajtott, bár persze nem volt rá szüksége és indított. Buffy a szeme sarkából ránézett, és halványan elmosolyodott.

            Angel kinyitotta a szemét, de semmit nem látott. Érezte a meleg, puha kezet a homlokán, érezte a testét valami keményen, érezte hogy száraz, de biztos egyáltalán nem volt benne. Felnyögött a fájdalomtól, a gyengeségtől és fel akart ülni, de valaki visszanyomta fekvő helyzetbe.

– Ne ugrálj, Angel, inkább nyisd ki a szád!

            Angel újabb kísérletet tett arra, hogy lásson valamit a világból ezúttal nagyobb sikerrel. Körvonalakat látott, sötét háttér előtt. Egy lányét. Olyan lányét, akiét bármikor megismerte volna.

– Buffy?…

            A lány elmosolyodott, végigsimított a már teljesen száraz férfi haján és közelebb hajolt.

– Igen, én vagyok. Hogy vagy?

– Ez megint hallucináció ugye? Te nem vagy itt.

            Buffy megcsóválta a fejét.

– Nem, nem hallucináció. Kinyitnád végre a szád?

            Angel egy szavát sem hitte. Mennyi mindent képzelt már el ezalatt az idő alatt! Elméje olyan ócska tréfákat űzött vele, amilyeneket soha, és ezt a jelenetet is ezek közé sorolta. Mint ilyenkor mindig, sodródott az árral, kinyitotta tehát a száját.

            Az illat, melyet megérzett, azonnal életet lehelt a testébe. Hevesen felült, kikapta Buffy kezéből az üveg vért amit a szája elé tartott, és mohón tapadt a nyakára. Minden egyes korty forróságot okozott a testében, érezte ahogy erei megtelnek vérrel, ahogy szájának sós ízét átveszi az oly jól ismert édes íz, és azt kívánta, bárcsak mindez valóság lenne.

            Buffy nézte, aggódva, sajnálva. A bőre…olyan ráncos volt, ahogy elképzelte. A víz megtette hatását, teljesen kiáztatta. Sápadt volt, még a vámpírságánál is sápadtabb, és olyan összeesett, hogy rossz volt ránézni. Működnek még egyáltalán az izmai? Ennyi időt mindenféle mozgás nélkül tölteni kész őrület lehetett.

            Mikor végzett, Angel felnézett Buffyra. Már látta őt. Nem vízrétegen keresztül, nem sötétben csak kellemes félhomályban, valóban. Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcát.

– Te tényleg itt vagy. – állapította meg nem hivve a szemének.

– Igen, itt.

– Kihoztál engem?

– Ki, Angel. Kihoztalak.Hogy vagy?

– Gyengén, de mostmár sokkal jobban.

– Kérsz még enni?

– Nem, egyelőre elég volt. – ránézett az üres üvegre. – Te jó ég, ez tele volt?

– Igen. Teljesen.

– Gyorsan eltűntettem.

– Két hónap koplalás után én is éhes lettem volna.

            Angel elhűlten kapta fel a fejét.

– Két hónap??

– Kicsit több is. Nem tudom pontosan, mióta vagy odalenn.

            Egy ideig csak nézték egymást. Olyan rég találkoztak, olyan rég beszéltek!

– Köszönöm, Buffy! – súgta halkan Angel. – Jövök neked eggyel.

            Buffy sóhajtva elhátrált és hátat fordított.

– Csak eggyel?

– Te mindig segítettél, amikor csak lehetett.

– Ahogy te is, nem? Bár ezt most…– elhallgatott, mintha elharapta volna a nyelvét és megcsóválta a fejét. Angel kérdőn nézte a hátát.

– Mi az? Mi “ezt most”?

            A lány felsóhajtott, aztán hevesen visszafordult a pokrócba bugyolált férfihoz. Szemében már nem tisztán aggodalom égett, hanem félelmetes egyvelege dühnek, szeretetnek, méregnek, csalódásnak, iszonyatnak, segítőkészségnek. A dühvel az élen. Most mondja el valójában mit akart modnani? Hogy “ezt most nem érdemelted meg”?

– Bár megígértem Spike-nak, azt hiszem nem leszek képes magamban tartani.

– Spike-nak?? – csodálkozott a férfi. – Spike-nak?

– Igen, neki.

– Hogy jön ő a képbe?

– Sehogy, mert most egyáltalán nem róla van szó!!! Hanem rólad! – már kiabált, nehezen uralva remegő hangját. – Van fogalmad róla, mit érzek most?

            Angel felsóhajtott. Már kezdett alakulni az elméje, fizikálisan azonban messze volt a jólléttől. Ennek ellenére minden porcikájával megmentőjére koncentrált.

– Nem tudom.

– Hát persze, honnan is tudhatnád, nem igaz?

– Mi a baj?

– Hogy mi a baj? Te jó ég, komolyan is kérdezed!

– Mert nem értelek.

– Akkor hadd magyarázzam meg! – csípőre vágta a kezét és továbbra is kiabálva sorolni kezdte a problémáit. – Egy: fiad van! Fiad!! Egy olyan lény, aki elvileg nem is lehetne, és te nem szóltál nekem róla! Kettő: ennek a fiúnak meg kellett valahogy fogannia. Ugye? Kérdem én, hogyan is történt a dolog?

            Angel elfordította a fejét.

– Meg tudom magyarázni.

– Nem szükséges, teljesen tisztában vagyok a dolog mechanikájával! Hogy tehetted meg, Angel? Hogy tehetted? Hogy akarhattad elveszteni a lelked??

– Buffy…

– Ne szólj közbe, most én beszélek! Rengeteget szenvedtél, rengeteg szenvedést okoztál, és mindezt el akartad dobni magadtól! Ezt nem bírom felfogni!

– Szörnyű napok jártak rám akkor, Buffy! – emelte meg a hangját a férfi is. – És ilyen távlatból nézve fantasztikus eredménye lett!

– Ó igen, egy apagyilkos gyerek. – gúnyolódott a lány. – Aki képes volt téged minden további nélkül az óceán fenekére küldeni. Aki ezt tette veled! Aki teljesen kikészítette az idegeimet! De tudod mit? Ez még kevés is a jóból. Hallom jóban vagy Cordeliával.

            Csönd lett. Angel erre nem tudott válaszolni, állni sem tudta Buffy éles tekintetét.

– Félre ne érts, Angel, nem arra gondolok, amire gondolsz. Már nem vagy az életem része, erre még kitérünk hamarosan, hogy miért nem. De Cordelia?? Az a Cordelia, aki a gimiben mindenkit megőrjített?

– Ő már nem ugyanaz a Cordy, Buffy. Megváltozott.

– Hát persze, hogyne! Nyílván! Hisz Cordelia mindig a lehető legjobb módon tökéletes. Szép, okos, kedves. De hagyjuk is ezt a részét, mert még úgy tűnne, hogy féltékeny vagyok, és ezt semmiképpen sem akarom. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy te, Angel ezt nem engedheted meg magadnak! És megint ugyanannál a témánál vagyunk: a lelkednél. Kell még egyáltalán neked?

– Buffy, miért kínzol?

– Mert már elkezdtem, és úgy érzem felrobbanok, ha nem engedem ki magamból mindazt amit el akarok mondani! Szóval Angel? Kell a lelked?

            Nem kapott választ, csak a szomorú, fáradt tekintetet.

– Gondoltam. – biccentett a lány mindenttudóan. – Mert ismerlek. Igen, hogyne kéne. De remélem arra még emlékszel ennyi nőzés mellett, hogy azt csak akkor tarthatod meg, ha pont hogy nem nőzöl!

– Igen, emlékszem. Ezt nem lehet elfeljteni.

– Végül pedig, de nem utolsósorban: úgy viselkedtél Wesley-vel, hogy az egész egyszerűen minősíthetetlen!

            Angel arca megkeményedett, szeme dühösen villant.

– Buffy, ebben nem vagyok hajlandó vitát nyitni!

– Vedd észre Angel, hogy ez nem vita, hanem egy alapos fejmosás! Ami azt hiszem nagyon rád fért, két hónapnyi ázás ide vagy oda! Tudd meg, hogy tulajdonképpen Wesley talált rád! Ő tudta meg ugyanis kimerítő, hosszas munka után, hogy Connor, akit te fiadként ismersz, mit tett veled.

            Ez meglepő információ volt, nem is jött rá válasz. Buffy lehiggadt a férfi érzelmektől terhelt arcát látva. Nagyot sóhajtott, beletúrt a hajába és jóval nyugodtabban folytatta.

– Önző lettél, Angel. Te nem ilyen voltál.

– Én is változom. – mondta Angel lemondóan, szomorúan.

– Természetesen változol. Mint mindannyian. De itt ülsz előttem, nézlek, és már nem ugyanazt az Angelt látom, mint aki akkor voltál, amikor a mindenem TE voltál! Már nem ismerlek. És éppen ezért nem vagy az életem része. Mert az az Angel az életem része, aki a barátait mindennél fontosabbnak tartotta, aki nem vesztette el soha a fejét, és aki a megváltásáért küzdött. Ismered őt még?

            Angel nem volt képes a szemébe nézni. Ez lett belőle? Valóban egy önző dög lett? Ha Buffy így látja, akkor hogy láthatják mások? Wesley! Gunn! A barátai! Mit látnak benne?

            Elgyötörten emelte fel a fejét.

– Ismerem. Nagyon régről.

            Buffy hallgatott. Nem egészen erre a reakcióra számított, tiltakoznia kéne a vele szembeni bizalmatlanság ellen! Vajon mit jelent, hogy nem tiltakozik?

Minden eddiginél erősebben megpróbálta beleélni magát a férfi helyzetébe, bár nem ismert minden részletet. Ő mit cselekedett volna az adott helyzetben? Ő vajon ellen tudna állni valakinek, akit szeret? Á, képtelenség. Ő nem tudna, hisz ezt számtalanszor bebizonyította. Viszont az is igaz, hogy ő nem vámpír, aki meg akar váltatni. <